Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesemosoda.

Hát ez a mesemosoda nem használt semmi habosat, csak lúgozott, lúgozott, miközben még a habokat sem engedte felnőni. Csúnya egy mosoda volt ez. Nem várnád. Mert ha mesemosoda, akkor mégis csak azt gondolnád, hogy legalább a kilincs ezüstből van, vagy rézből. Itt viszont nem volt kilincs se, ajtó se. Be se léptél. Ez a mosoda ott volt mindenhol, nem kellett rá hát ajtó sem, takarítani sem szokták. Csak a mesék lettek takarítva.

Na de, hogy kell ezt elképzelni? Hát pont úgy. Amikor a mosoda takarítja a mesét, akkor leszedi a cifráját, a mélysége kilapul, szétmállik, nem lesz csak valami, ami nem a mesemesemátka, inkább csak az átka. 

Furcsa jószág jött egyszer így szembe. Nem tudott ő semmit a mosodáról, valljuk be a mesékről sem. Nahát így azért nem nehéz gondtalanul élni. Fogta magát ez az árvalányhaj, mert ez volt a becsületes fajtája, és ketté választotta maga előtt az utat. Az út közepéből feltört valami szörnyeteg és üvöltve hadonászott, kiabált is valamit, de árvalányhaj nem értette. Hisz ha értette volna, akkor a mesékről is csak hallott volna valamit. 

Árvalányhaj azért kicsit majdnem megőszült, amikor fényjátékok is előteremtek a szörnyeteg szájából. Sárkány volt ez, épp sárkányfű nélkül. Sárkányfűről tudott árvalányhaj, de sárkányokról, mesékről nem biz’a. 

A sárkány produkálta magát, ahogy az illik, de árvalányhajért azért sokáig nem fárasztotta magát. Letette fejét a nagy kőrengetegre és pihengetett, kifújta magát, szó szerint, befejezte. Szemében nem sok öröm csillámlott, de árvalányhaj sem volt boldog, most már, elnyerte nevének büntetését. Így is maradtak, ebben a nyugalmi állapotban. Ahogy így egymásra nyugodtak, abba is hagyhatnánk.

Csak egy kérdés marad mégis nyitva, hol lehetne a mesemosoda előtti állapotában látni a sárkányt és árvalányhajat, hol láthatnánk ízig-vérig való tekervényeskedéseiket, amint a boldogság csillog a szemükben.