Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis fetrenke.

Hát ez a kis fentrenke kiszúrta magának a holdbéli csónakost. Gondolta elvihetné magával, mert a kis fetrenke nem szokott maga menni. Sehová. Még a holdra se. Pedig most odakészült. Megálmodta ugyanis, hogy változtatni kéne. 

Nagyon sok mindenen ugyan nem akart, de azt például szívesen megtenné, hogy cserélne lakóbolygót. Valamiért, nem tudjuk miért, aktuális volt most ez neki. Azt tudta, hogy a holdon nem sok minden van, de addig majd minden megoldódik. Így szokott ez lenni. Gondolta a kis fetrenke.

Hát ahogy így maga elé gondolkodott, elkezdett füstölni a környék. Büdös is volt és köhögtetett is. Fetrenke kifújta orrát, gondolta, alszik még kicsit. Korán van, nincs még idő a kelésre. De ahogy megfordult, látta, hogy tömeges szentjánosbogárraj vonulás van. Korábban nem  látott belőlük csak egyet-egyet, de most vagy mint a hangyák, tömegében másztak, vagy repültek tömegesen magasan, mint a vadlibák szoktak. Nem is értette, ez lenne most ennek a bogárfajnak a szokásos viselkedésformája. Ezen kicsit elhúzta a száját.

Szája volt fetrenkének, hogy a részletekbe is belemenjünk, elég nagy. Szeme, füle, orra termetéhez képest alulfejlett volt. Szóval egy nagy darab, kissé érzéketlen teremtmény volt a kis fetrenkénk. Fajtájából adódóan is, de most őt egy ritka szép példánynak is kiválaszthatjuk, ha így jobb a továbbiakhoz.

Szóval fetrenke nem tudott rendesen aludni, hiába csukta be még alig fejlett érzékeit is, még ezek sem hagyták. Felállni nem lett volna hozzá méltó, hisz büszkébb lehet a kisugárzása, ha nem árulja el várakozását. A holdbélinek kéne először ideérni, s nem hagyni őt várakozáshoz hasonló helyzetben hagyni. Ő fetrenke, nem holmi teddideteddoda.

De holdbéli nem jött. Patthelyzet volt, mert ő neki sorsa szerint már mennie kellett volna...ezt még fetrenke is felfogta. Egyáltalán nem volt kellemes. Amikor a feszkó átjár teljes hosszában és még cikázik is keresztben, mintha csak fallabdával kellene minden belső pontot bepirosítani, valami ilyesmi nyugtalan érzés kezdett fetrenkében egyre több helyen nyomot hagyni. Nem telt bele sok idő, s bizony már mindenhol vérzett.

Na ekkor volt az, hogy fetrenke nagyot ordított, hogy most már aztán! A szája nagy volt, mint már említettük, ordítani jól tudott!

Megremegett fent egy csillagocska, ránézett fetrenkére, elmosolyodott, ijedelem ő benne nem volt, de szánalom sem. Megremegett a rezgésektől, melyek fetrenke üvöltéséből terjedtek. Nem voltak számára befogadhatók, megpattantak felületén. Az az egy csillagocska okos volt, és együttműködésre képes. Egy ágat megnövesztett, s lenyúlt vele a földre, a kis fetrenkéért. A mosoly ennek a tervnek a megfogalmazódásakor született, s rajta is maradt. A csillag mosollyal és csendben is tevékeny volt. 

Ellentétben fetrenkével, aki ordítva sem volt képes haladni.

Az előbb talán elárultam, fetrenke a földön lakott, ha ezt korábban ki nem is mondtam.

Hogy hová jutott onnan a csillagágon, nem tudjuk. Holdbéli csónakossal sem találkoztunk.

Fetrenke rezgése sajnos itt maradt. 

Itt a vége, vidd el kérlek!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy érzés.

Ez volt az az érzés, ami leginkább kikeletkor jön, vagy szerelemkor, vagy a hétköznapokban a másoktól elcsent mosolyokból. Vegyük most csak az alapesetet, amikor se kikelet nincs, se szerelem. Hétfő délután itt elcsenve, ott ellopva, futva haladt végig az utcán, egy egész város volt megépülve köré, kövekből, némi fákból és elég sok emberből, s az érzés megállt. Azt gondolta, csak egy pillanat lesz. De tovább maradt. Pusztán az okból kifolyólag, mert nem tudott elindulni.

Az érzés beletorkollott valami fonálba, fonalakba, pontosabban. Ez olyan fonál volt, hogy nem lehetett látni se az elejét, se a végét és ikertestvérei is voltak. Azaz rosszakarói is, jóakarói is, akik csak azért voltak ikertestvéreik, mert innen nézve, emberszemszögből, mind egyformák voltak. 

No mármost az érzés szokott ilyet életfonalakba torkollni, mert mondjuk ki szépen a nevét, nem kenderkócból készült ez a fonál. Szóval az életfonalak megszokták állítani az érzéseket hétköznap is. Fennakadnak szépen, s bizony sok érzés foglyul is esik. Olyan nagyon, hogyha nem születnének új érzések, akkor már nem is lenne nekünk érzésünk. 

A városban az a hír járta, hogy most a hétfőn elakadt érzés nyomorultul küzd kiszakadni a fonálból. Voltak segítők, akik készülődtek őt kiszedni, de azért bíztak az érzésben, az érzés erejében, hogy elhagyja az életfonalak átkos szövevényét. Hisz egy szerelem, egy kikelet idején menni szokott neki. Hétfőn is meg kell tudni adni az esélyt, hogy átlépje a hálókká összefonódott ikertestvérek szorító erejét, kitörjön és más életfonalak között szabadon cikázzon, ahogy egy érzés igazán szereti. 

Nos valóban, a hétfői érzés, azért volt a kikeleti és a szerelmi családfáról érkező, hogy büszkeséggel haladjon ő saját melegségében. Senki őt meg ne törje, erejét el ne vegye, de melegségét tisztelje és ne is kelljen ezért neki magyarázkodnia.

Ez lett volna az arcára írva, ha épp nem belül lett volna mélyen valakiknek.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy párnácska.

Hát ez a párnácska egyszer csak nagyot sóhajtott. A tollpihék a belsejében ekkor mondanom se kell, mind táncot jártak. Az ijedős tangó lenne talán a jó kifejezés, ha az egymásra tapadásukra gondolunk, de az érzékiségnek itt bizony most nyoma sem volt. A keringő talán jobban hangozna, de az emelkedettség is hiányzott a pihék táncából. Más vidám tánccal már nem is próbálkoznék, gondolom, sejted, milyen okokból.

Szóval az ijedt már csak igaz, a tangó meg talán azért került a mesébe, hogy valami belefeledkezős, halálos érzetek is előjöhessenek.

No most már hogy így tisztáztuk az alaphangulatot, illene szót ejteni a párnácska sóhajtásának okáról is. Ez az, amiről nagyon-nagyon nehéz beszélni. A párnácskákról ugyanis tudvalevő, nagyon könnyen felveszik a rájuk nehezedő súly alakját, pihe-puhaságuk sok mindenkit csábít, így nehéz őróluk úgy igazából tudni, hogy miért is sóhajtanak. 

Talán még néhány külső jegyet nézzünk csak meg, mielőtt a párna belsejében kutakodnánk. A párnácskán apró virágok voltak, nem voltak harsányak, csak olyan kis kedvesek. Ha ráhajtod a fejed, nem a tavaszi mezőre képzeled magad, de azért semmiképp nem azt érzed, hogy hideg falnak mész a ráhajtott fejeddel. Illatát sem érzed a virágoknak, de mégsem bizsergetik az orrod ecetes, lúgos kémiai anyagok szúrós fegyverei. Szóval azért ezt is kell már tisztelni, ne felejtsük értékelni az alapból kellemeset. Azt se felejtsük értékelni, hogy nem elöregedett szivacsmorzsák békétlenkedtek haláluktól félve, akiknek egyébként valami örökké valóságot hirdettek. Hanem egy állat, na azt most ne tisztázzuk, milyen beleegyezéssel, adta oda élete egyik bőrét, hogy a párnácska az lehessen, aki. 

No azért itt most mégis meg kell állni. A külsőből mégiscsak ráláthattunk a belsőre. A most ne tisztázzuk elnyomó ereje bizony nem működik. Párnácska hát ezért sóhajtott. Valami nem volt tisztázva, s biz'a olyan nincs, hogy annak lelki lenyomata nem őrződik meg, bármennyire is a tok, a párnatok, meg az idő rejtegetné. Nem megy bizony.

Amikor éjszakákon át hallasz valami külső hangokat, melyeket a felhasználók adnak ki, sőt még reggel is, s Te meg ott bent valakinek a bőre voltál, aki szintén szívesen volt anno ott ahol, akkor nem megy mindig hangtalannak maradni.

Sok tollacska, sok párnácska dolgozott már így, használták így, s végezte kukában, vagy elvitte először a tollszedő. Sok csendes évüket kellett megélniük. Sóhajtani valami véges tangó némaságában tudtak csak néha.

Na valami ilyesmiért sóhajtott most ez a párnácska, ijedten, a kis demokrata, nem lesz más soha, gondolta.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ártatlan leány.

Biz'a nehéz már ilyet találni. De aki keres, az talál!

Hát ez az ártatlan leány egy szép napon kezébe vette a csillámló követ, amit nem oly régen egy parton talált. A kő attól volt csillámló, hogy a vízcsepp nem hagyta őt el. Rátapadt, mert hű szerelmese volt a kőnek. A kő is nagyon szerelmes volt az ő cseppecskéjébe. Így aztán azt sem bánták, amikor ez a leány elragadta, s magával vitte őket szobájába. Szobájának is az asztalára, ahol aztán sokat nem foglalkozott velük, de hát ők is elvoltak, nem hiányzott nekik a lány kezecskéje, bármily ártatlan is volt.

No már most, hogy a lány újra gondot fordított a kőre, s vele együtt a vizecskére, valami új állomás jött el. Mert most bizony valami ismétlődésféle indult el. A lány érezte a szelet az arcán, az erdő susogását is hallotta, a víz csobogását és még valami fűben lévő neszezés is előjött, az illatokról meg ne is beszéljünk. A lány, mert fiatal volt, különben talán nem is lett volna már ő sem ártatlan, szóval a lány elmosolyodott. Ahogy elmosolyodott, egy óvatlan mozdulattal le akarta törölni a vizet a kőről, mert már csak olyan kis rendes is volt. Törölgetni is szeretett. A víz azonban erős volt, meg szemfüles, így időben arrébb folydogált a kő szabad oldalára. A lány csak mosolygott, s ránézve a kőre, óvatlan mozdulata megint elindult. A vizecske már figyelmes volt. A lány szeme az ablakon is nézett kifelé, mert ott meg valami fények mozogtak. Ahogy így izgett-mozgott szeme tekintete, kőre, ablakra, csak leesett neki, hogy ez a kövecske nem szárad! Letette a követ, s nem törődött vele, hogy igazából kisebb csoda volt, amit láthatott. Kiszaladt inkább a kertbe, a fények nem hagyták nyugodni. 

Kint furcsán fújta ki a levegőt, mintha nem is lett volna mit kifújni, mert mintha csak üresség lett volna azelőtt is, meg most is bent. Kint a fények nem úgy voltak, mint bentről a szobájából látva. Aztán sok mindenhez odaszaladt még a kertben, de már nem tudta, mi után szaladt.

Szomorúan leült a földre, nem szokott egyébként ott portyázni. Hisz koszos ruhával odabent már kinézett gyerek  lenne. De most tapadt a földhöz, húzta a föld. Erőnek erejével. Keze érintett egy-két fűszálat, a fűszálak is érintették az ő kezét, érezte igen nagy megtiszteltetésnek vették közeledtét, meg is hajoltak hozzá, ahogy az ülepét rájuk helyezte. Ősbizalom volt biz'a. A füvek tudták ezt, s addigra már a lány is.

Nem kevés idő telt el így, már lefekvés is lett a földön, az ég minden habos felhője is jó alaposan meglett biz'a nézve, azokról aztán minden mende-monda, letye-petye elképzelve, amikor a lánynak a víz csodája a benti kövön leesett. Biztos azok a csúnya, pletykás felhők súgták meg, akik a napot is eltakarták, és előtte azok is valami szégyenletesre akarták rávenni a leánykát. Hogy vesse le a blúzát! Jaj! már majdnem, de aztán eltakarták a napot. Szomjas lett, ahogy a kövecske emlékébe jött, ahogyan a tenyerén...s ahogy az ujjai, nem bírtak ott az elemekkel.

Jaj, jaj, szaladt fel a szobába, hogy megnézze a csodát, amikor egy lépcsőben elesett és vére is kicsordult a szájánál. Na eddigre már anyáék is megérkeztek. Volt még nagy jajgatás, bénázás is, de aztán végre csak sikerült újra bejutni szobájába.

A kövön addigra nem volt ott a vízcsepp.

Ők is összevesztek?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy izzás.

Az izzás nem volt pizzás, nem volt tisztás, nem volt biz'a egyik sem.

Csak volt, mindig volt. Egy ponton. Egy csöpp ketchup nem hozná őt lázba, csak a csöppent-béli életkor ereje. Amikor még engedte.

Akkor még felizzott, körülötte sárga lett a piros, rózsaszín a fekete és a zöld erősen békített. Minden összeolvadt, minden megemelkedett és halvány zenék sejlettek, kúsztak elő a távolból és lettek harsányak. Rohamtempóban tört a levegő elő és fel, ki és be, iszonyú mozgások zajlottak. Néhányan kapkodták a fejüket, mások a lábukon sem tudtak megállni, de a levegő is mindenkinek kevés lett. Fázós hajnalokon, amikor a nap emelkedett az égen, sokszor megtörtént. De az izzás szerette a delet, a napnyugtát a széllel és az éjszaka sem megijesztette, csak értelmet adott biz'a életének.

Szóval ez az izzás mindig mindenhol ott tudott lenni, de mégiscsak ritkán.

Egyszer egy holdbéli ember érkezett hozzánk és megszerette ő nagyon az izzást. Nem tudta mi történik, messzi boldog tájakon nem történt vele ilyen. Ott egyenletes volt mindig minden. Nem volt vég, nem volt más. Hogy történt volna ott ilyen izzás?

Azonban a holdbéli embernek csak egy projektje volt az ittlét, kellett biz'a visszamenni. Azért is tudta ugye valamelyest is érzékelni az izzást, mert most volt az ő ittlétének is egy valami vége. Most nem lebegett. Nem is hebegett, mert bátor legényke is lett ő. Különben nem lett volna kísérletbe bevonható.

Na, de visszatérve a holdbéli legényke visszakerüléséhez, nehéz azt leírni, amit ő érzett. Az érzett is érdekes kifejezés holdbélinél, lekódolni a küldő hatóságoknak sem lett volna ugye könnyű.

Izzás ezt azért megoldotta neki.

Miután nem tudott teljesen beférkőzni holdbélibe, csak egy egész picinykét, kinyitott egy kaput a jobb keze legkisebb ujjának végénél. A körömház segített az ő keménységével leborítani azt a pontot, szegény holdbélinket megvédeni az égési sebektől. Holdbéli ujjai rángtak, rángtak valamelyest, fent az újhold meg egy pillanatra kitöltötte teljes ívét.

Csak egy pillanatra. Nem volt ez több.

Holdbéli messziesen boldog mosollyal tűnt el. Az izzás meg aznap nem fért a bőrébe, mindent tűvé és tűzzé tett. Csak egy pillanatra!

A világégés nem az ő brahija!  

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy madárfióka.

Hát ez a madárfióka már nem volt selymes tollazatában, gubancos ármányok tevékenykedtek az ő bőre takarásában. Nem tudta ezt persze a mi madárfiókánk, csak épp nem repült. Ennek viszont minden okát ismerte. Az idő nem volt szép, az anyjáék úgyis hoztak haza mindig valamit, a fészek is túl magasan volt. Minek hát az ember, akarom mondani, fióka életét kockáztatni. Mégis csak nagy hülyeség a természettel szemben. Nem várt esemény lenne ez, nyilván, hisz mindenki kell szeresse, nem támaszthatnak az ő begyesedése kiteljesedése előtt ilyen elvárásokat! Vele szemben!

Szóval egy szép napon, amikor apóka és anyóka lassan verdeső szárnyakkal, kicsit nagyobb köríveket leírva készültek leszállani hozzája, testvérkéi meg valahol elmaradtak, fiókánk erősen csipogni kezdett. Kicsit erőszakosnak is nevezhetjük. Apóka szólt a fiókának, hogy a madártani törvények szerint a rétisasra nem érdemes felhívni a figyelmüket, de a mi fiókánk füle nem tudott elég nyitott lenni. A csőre nagyra nyílva összenyomta azt, ami részleges madármegfigyelésünk hiányosságai miatt, talán ott sem volt, mármint a füle.  Inkább maradjunk tényszerűek. A kommunikáció mindenesetre nem volt rendben, ott megbicsaklott valami!

A rétisas viszont felfigyelt, ez volt a rideg valóság.

Nem szeretünk megfázni, még a lelkünk is rámehet. A rideg valóságban a fióka természetesen testi valójában is ráment. Apóka és anyóka menekült meg. Valami végső záradék következtében történt ez?

A többi fióka hazarepülése után kérdés nem merült fel. Elfoglalták a helyüket és csendben üldögéltek. Megszeppenve dugták szárnyuk alá a tanult módon csőrüket, így nem volt az, ami kommunikációs problémába végződhetne. Meg azt azért jól tudjuk mi is, hogy a legszebb lét a fészek nyugodt állapota. 

Csak nem repülni! - mondta magának másnap az egyik testvérfióka. Apóka és anyóka hármat körözött indulás előtt a fészek körül, hogy a szárnyak hangjaival élesztgesse.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy létra.

Hát ez a létra egyszer fogta magát és elindult oldalra. Tudta ő, hogy az ő dolga összekötni eget és földet, de mégis azt gondolta, hogy van neki még egy kis ideje elidőzni itt-ott a körben, megnézni, miről meséltek a fák, miről a virágok és miről az a harcias fajdkakas, akiről csak azt hiszi, hogy az. Sokat kukorékol. Mondja ő, de az sem tudja, mit jelent az, hogy kukorékol. Egy biztos, nagy a hangzavar és ő, a létra se tud nőni, amikor ez a valami mindenfelé halandzsázik.

Dehogy maradjunk a kislétránál, mert mint talán sejted, a növés kényszeréből, ő még nem nőtte ki magát, legalábbis azt várták tőle, hogy nőjjön. Ő meg most el volt bizonytalanodva. Ha egyszer nem tudja azt sem, hogy mi van a közelében, akkor minek rohanjon felfelé a növekedésben.

Nem is tudjuk mi történt volna, ha nem találkozik épp szembe egy másik kislétrával. Kislétrául tudott, így neki el tudta leginkább mondani, hogy mi a kétsége. Abban is volt egy elég pontos sejtése, hogy a másik talán nemcsak a nyelvet érti, de a belső indíttatását is. Az ő fokai sem molyogtak olyan bárgyún, mint néhány növekedésre ítélt társánál szokta látni. Az is határozott észlelése volt, hogy a kis létra már elég koszos volt, nem a fenti szellemi világ hagyott ő rajta bizony nyomott.

Szóval mit se mondjak, hamar megértették egymást, a kérdés már csak az volt, hogy együtt-e, még tovább-e vagy ugye, kinek mi esik jól. A két kislétra bizony ezt nem értette, mármint hiába kérdezték magukat, nem tudták eldönteni. Ha búcsút intettek, akkor szomorúak lettek. Ha próbáltak összeilleszkedni egy V alakba, akkor előbb-utóbb terhes lett valamelyik válluknak, ott fent a tetején. Szóval nyomták és taszították egymást, de mégsem tudták meg a világról a biztosat és csak ízlelgetni tudták azt, amit most már a mindigre szerettek volna tartogatni, a boldogságot.

Eddig nem ismerték, bár tiszta fényben törtek az ég felé illetve kapaszkodtak a föld édes megtartó erejében. Az volt az önbeteljesülés maga! De mi van most?

Kellett oldalra lépni?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy behemót királyfi.

Behemócia nem volt, ő nem ott lakozott. Behemót város sem volt, nyelvjárás sem, semmi nem volt, amitől a mi királyfink behemótnak érezhette magát, mégis megtette.

Asszonynépek gyűltek köréje, lábát nem csókolgatták, de félték lábnyomát is. Miért gyűltek mégis köréje? Behemótnak volt egy tulajdonsága, jól tudott őrizni.

Megőrizte ősi voltát is, amire sokszor hivatkozott, bár mint mondtam, tudományügyisek nem nagyon tudták volna levezetni. De hát nem is kellett. Behemót királyfi így is sugárzott, nem volt itt kétség, nem akart senki villanyt kapcsolni.

Szóval a nagy sötétség, ahol behemót királyfi uralkodott, hozzá volt rendelve asszonynépek gyűrűjéhez, szabad férfierő nem volt sehol.

Azt is el kell mondjam, mint hűen krónikus krónizáns, egyáltalán nem liberáns, csak illiberáns, hogy nehéz volt azért a mi királyfinknak. De azért ezért meg mi nem siratjuk. Meséje, életmeséje mindenkinek van.

Most mégis liberánsan talán kicsit lehetne, mert biz'a egy hajnalon akkorát szusszantott, amikor egyik lábát áttette a másikon, és még mindig nem jött álom a szemére. Miért is lehet az, hogy oly kevés asszony szaladt a sorban, amikor tegnap futkarinca verseny volt?

Talán csak nem ütötte fel a fejét nálunk a furcsa vakarinca, a nyű egye meg. Az indiánok szokták a sátorban ezt jól megmicsodálni, de most itt nincs olyan micsoda, szóval terjedhet a vakarinca. Meg a vakarincák jönnek is nyűstül, ezért a nyű nem fogja megenni, bárhogy is mondták azt régen. Most már más idők járnak. Mármost, a vakarinca világégést képes okozni, és miért pont itt kezdi? Mert hát látszik, csak bennünket támadnak! 

Behemót királyfi vakarta fejét, nem tudta már a korona helyén csak a terméketlen hajhagymákat. Ez azért nem zavarta, mert glória is lehet a negatív haj, nem szégyen az. Szóval vakarni sem szégyen. Mármint vakarni, vakarni, vakarni lehetne, ha nem vakarincálna. Na már most vakarni vakarincálás nélkül nem igen lehet, s ez volt a nagy probléma a fejében! Ha nem lehet vakarni, mert lesznek tőle vakarincák, akkor ette meg a fene a sok futkarincálót is, mert azért az akkor is világos, hogy ők növesztik a vakarincát, ne legyen futkarinca! 

Egy behemót királyfi legyen áldozata saját népének? Csak elcseszte!

Lemondóan nézett ki a hideg reggelbe és lekapcsolta az indián tartalmakat töltögető oldalakat.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magányos éjszaka.

Mármint ebből sem egy volt, de most egyet mesélünk.

Kellemes is volt, bársonyos is volt, levegős is volt, csillagos is volt, sőt még tiszta is. Mármint az éjszaka és az égbolt. Ők valahogy szeretnek együtt tündökölni. Ahogy a magányos éjszaka kitakarózik az ideje vége felé és elindul kicsit pihenésképp saját útját járni, úgy szoktak a csillagok is próbálkozni saját útjukat járni.

A csillagok megszokták, néha mintha véletlenül esnének le a föld irányába, vagy épp mintha bizonyos hatalmasságok irányítanák, pedig csak pihennek. De, hogy a magányos éjszaka letérjen régi útjáról, olyan még nem igen történt. 

Most sem történt ilyesmi. Csak mi szeretnénk elkalandozni, hogy a mese ne legyen egyhangú.

Az elkalandozós éjszakának igen is az a története, hogy elkalandozik. Elmegy vissza a délutánba, utána a delet is megjárja, de reggelnél már visszatér, mert tovább már minek. Nem harap ő a saját farkába.

Most is kb. délig jutott, hogy megnézze, minek kellene még jönni, hogy ő mint éjszaka, mint magányos éjszaka, kedves legyen valakinek. Annak a valakinek, akinek magányos az éjszakája. Beugrott ezért a boltba és leemelt a polcról három pihe-puha takarót, hátha nem lesz ebből semmi baj. Aztán lett. A pénztáros nem volt egy hűséges alkat, így neki is feltűnt, minek valakinek három takaró, ha olyan sötét, mint az éjszaka.  Megnyomta a gombot. A vevő nem akar fizetni! Pedig az éjszaka azt pont megtanulta, hogy ő fizet sok mindenért, de hát nem euróban, vagy dollárban, forint meg sehol nem is volt az agyában. 

Szóval leakarták fújni, egy sprayvel, hogy könnyezzen, mert megtért embereknek könnyezni kellene, de magányos éjszaka nem tudott sírni. Ki is vitte így a takarókat, a parkolóban pedig eltűnt, úgy, hogy egy autóba sem látták beszállni. Szóval ez már mégis közfelháborító és csalásnak is nyugodtan elkönyvelhető. A boltos nőnek azon az éjszaka nem volt éjszakája. 

Hogy is lett volna, hisz a mi éjszakánk addigra árkon-bokron, felhőn-napon túl volt, mert megelégelte ezt a nagy daddadárét a csillámló napsütésben.

Azt hiszik emberek, hogy majd őt jól lefülelik, elkapják a grabancát, csak mert nem akarta, hogy magányos legyen valaki?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerelem.

Hát ez a szerelem nem volt nagy. Pedig hát a szerelemtől ezt várnád.

Az van, hogy a szerelem attól nő nagyra, ha van. Ha nincs, akkor más nem növeszti meg. Ha kicsit van, akkor nem is van. De nem tudta ezt a mi legényként.

De hogy ne vágjak túl előre a történetben, kell még valamit elmondjak.

Egy szép napon kalapot vett fel Pál, hogy ne legyen a feje fedetlen. Ennél több oka nem volt, mert a nap nem igen sütött erősen, az időjárás sem volt hideg. Szóval Pál szerette a kalapot.

Aztán szeretett ő még sok mindent. Szeretett lenni, csak úgy nézni, csak úgy beszélni, csakúgy ezt is, azt is tenni.

De aztán megingott. Kapott valami szelet hátulról, egyik lábán egyensúlyozott, nem tudott lelépni a földre a másikkal. Billegett így elég sokáig, amikor egyszer csak szembe billegett valaki. Ez a valaki persze nem Pál nemű volt, mert hetero volt Pál. Hosszú hajak, rezgő pillák, remegő ajkak, s lejjebb nem is mennék. Pál megtette ezt.

Úgy érezték, itt a szerelem. De bizony egyszer csak mégis elkezdett fújni a szél, a nap meg égetett. Ezt nem szoktuk szeretni. Ez szokta a sivatagok kialakulását is okozni. A mi két fiatalunknál is lesült valami, pedig korábban inkább elsült. Céda! Mondta Pál Lorkának. Faszkalap! Mondta Lorka. Jobb nem jutott eszébe, pedig tudjuk meg, Pál már rég nem hordott kalapot.