Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ártatlan leány.

Biz'a nehéz már ilyet találni. De aki keres, az talál!

Hát ez az ártatlan leány egy szép napon kezébe vette a csillámló követ, amit nem oly régen egy parton talált. A kő attól volt csillámló, hogy a vízcsepp nem hagyta őt el. Rátapadt, mert hű szerelmese volt a kőnek. A kő is nagyon szerelmes volt az ő cseppecskéjébe. Így aztán azt sem bánták, amikor ez a leány elragadta, s magával vitte őket szobájába. Szobájának is az asztalára, ahol aztán sokat nem foglalkozott velük, de hát ők is elvoltak, nem hiányzott nekik a lány kezecskéje, bármily ártatlan is volt.

No már most, hogy a lány újra gondot fordított a kőre, s vele együtt a vizecskére, valami új állomás jött el. Mert most bizony valami ismétlődésféle indult el. A lány érezte a szelet az arcán, az erdő susogását is hallotta, a víz csobogását és még valami fűben lévő neszezés is előjött, az illatokról meg ne is beszéljünk. A lány, mert fiatal volt, különben talán nem is lett volna már ő sem ártatlan, szóval a lány elmosolyodott. Ahogy elmosolyodott, egy óvatlan mozdulattal le akarta törölni a vizet a kőről, mert már csak olyan kis rendes is volt. Törölgetni is szeretett. A víz azonban erős volt, meg szemfüles, így időben arrébb folydogált a kő szabad oldalára. A lány csak mosolygott, s ránézve a kőre, óvatlan mozdulata megint elindult. A vizecske már figyelmes volt. A lány szeme az ablakon is nézett kifelé, mert ott meg valami fények mozogtak. Ahogy így izgett-mozgott szeme tekintete, kőre, ablakra, csak leesett neki, hogy ez a kövecske nem szárad! Letette a követ, s nem törődött vele, hogy igazából kisebb csoda volt, amit láthatott. Kiszaladt inkább a kertbe, a fények nem hagyták nyugodni. 

Kint furcsán fújta ki a levegőt, mintha nem is lett volna mit kifújni, mert mintha csak üresség lett volna azelőtt is, meg most is bent. Kint a fények nem úgy voltak, mint bentről a szobájából látva. Aztán sok mindenhez odaszaladt még a kertben, de már nem tudta, mi után szaladt.

Szomorúan leült a földre, nem szokott egyébként ott portyázni. Hisz koszos ruhával odabent már kinézett gyerek  lenne. De most tapadt a földhöz, húzta a föld. Erőnek erejével. Keze érintett egy-két fűszálat, a fűszálak is érintették az ő kezét, érezte igen nagy megtiszteltetésnek vették közeledtét, meg is hajoltak hozzá, ahogy az ülepét rájuk helyezte. Ősbizalom volt biz'a. A füvek tudták ezt, s addigra már a lány is.

Nem kevés idő telt el így, már lefekvés is lett a földön, az ég minden habos felhője is jó alaposan meglett biz'a nézve, azokról aztán minden mende-monda, letye-petye elképzelve, amikor a lánynak a víz csodája a benti kövön leesett. Biztos azok a csúnya, pletykás felhők súgták meg, akik a napot is eltakarták, és előtte azok is valami szégyenletesre akarták rávenni a leánykát. Hogy vesse le a blúzát! Jaj! már majdnem, de aztán eltakarták a napot. Szomjas lett, ahogy a kövecske emlékébe jött, ahogyan a tenyerén...s ahogy az ujjai, nem bírtak ott az elemekkel.

Jaj, jaj, szaladt fel a szobába, hogy megnézze a csodát, amikor egy lépcsőben elesett és vére is kicsordult a szájánál. Na eddigre már anyáék is megérkeztek. Volt még nagy jajgatás, bénázás is, de aztán végre csak sikerült újra bejutni szobájába.

A kövön addigra nem volt ott a vízcsepp.

Ők is összevesztek?