Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis fetrenke.

Hát ez a kis fentrenke kiszúrta magának a holdbéli csónakost. Gondolta elvihetné magával, mert a kis fetrenke nem szokott maga menni. Sehová. Még a holdra se. Pedig most odakészült. Megálmodta ugyanis, hogy változtatni kéne. 

Nagyon sok mindenen ugyan nem akart, de azt például szívesen megtenné, hogy cserélne lakóbolygót. Valamiért, nem tudjuk miért, aktuális volt most ez neki. Azt tudta, hogy a holdon nem sok minden van, de addig majd minden megoldódik. Így szokott ez lenni. Gondolta a kis fetrenke.

Hát ahogy így maga elé gondolkodott, elkezdett füstölni a környék. Büdös is volt és köhögtetett is. Fetrenke kifújta orrát, gondolta, alszik még kicsit. Korán van, nincs még idő a kelésre. De ahogy megfordult, látta, hogy tömeges szentjánosbogárraj vonulás van. Korábban nem  látott belőlük csak egyet-egyet, de most vagy mint a hangyák, tömegében másztak, vagy repültek tömegesen magasan, mint a vadlibák szoktak. Nem is értette, ez lenne most ennek a bogárfajnak a szokásos viselkedésformája. Ezen kicsit elhúzta a száját.

Szája volt fetrenkének, hogy a részletekbe is belemenjünk, elég nagy. Szeme, füle, orra termetéhez képest alulfejlett volt. Szóval egy nagy darab, kissé érzéketlen teremtmény volt a kis fetrenkénk. Fajtájából adódóan is, de most őt egy ritka szép példánynak is kiválaszthatjuk, ha így jobb a továbbiakhoz.

Szóval fetrenke nem tudott rendesen aludni, hiába csukta be még alig fejlett érzékeit is, még ezek sem hagyták. Felállni nem lett volna hozzá méltó, hisz büszkébb lehet a kisugárzása, ha nem árulja el várakozását. A holdbélinek kéne először ideérni, s nem hagyni őt várakozáshoz hasonló helyzetben hagyni. Ő fetrenke, nem holmi teddideteddoda.

De holdbéli nem jött. Patthelyzet volt, mert ő neki sorsa szerint már mennie kellett volna...ezt még fetrenke is felfogta. Egyáltalán nem volt kellemes. Amikor a feszkó átjár teljes hosszában és még cikázik is keresztben, mintha csak fallabdával kellene minden belső pontot bepirosítani, valami ilyesmi nyugtalan érzés kezdett fetrenkében egyre több helyen nyomot hagyni. Nem telt bele sok idő, s bizony már mindenhol vérzett.

Na ekkor volt az, hogy fetrenke nagyot ordított, hogy most már aztán! A szája nagy volt, mint már említettük, ordítani jól tudott!

Megremegett fent egy csillagocska, ránézett fetrenkére, elmosolyodott, ijedelem ő benne nem volt, de szánalom sem. Megremegett a rezgésektől, melyek fetrenke üvöltéséből terjedtek. Nem voltak számára befogadhatók, megpattantak felületén. Az az egy csillagocska okos volt, és együttműködésre képes. Egy ágat megnövesztett, s lenyúlt vele a földre, a kis fetrenkéért. A mosoly ennek a tervnek a megfogalmazódásakor született, s rajta is maradt. A csillag mosollyal és csendben is tevékeny volt. 

Ellentétben fetrenkével, aki ordítva sem volt képes haladni.

Az előbb talán elárultam, fetrenke a földön lakott, ha ezt korábban ki nem is mondtam.

Hogy hová jutott onnan a csillagágon, nem tudjuk. Holdbéli csónakossal sem találkoztunk.

Fetrenke rezgése sajnos itt maradt. 

Itt a vége, vidd el kérlek!