Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy érzés.

Ez volt az az érzés, ami leginkább kikeletkor jön, vagy szerelemkor, vagy a hétköznapokban a másoktól elcsent mosolyokból. Vegyük most csak az alapesetet, amikor se kikelet nincs, se szerelem. Hétfő délután itt elcsenve, ott ellopva, futva haladt végig az utcán, egy egész város volt megépülve köré, kövekből, némi fákból és elég sok emberből, s az érzés megállt. Azt gondolta, csak egy pillanat lesz. De tovább maradt. Pusztán az okból kifolyólag, mert nem tudott elindulni.

Az érzés beletorkollott valami fonálba, fonalakba, pontosabban. Ez olyan fonál volt, hogy nem lehetett látni se az elejét, se a végét és ikertestvérei is voltak. Azaz rosszakarói is, jóakarói is, akik csak azért voltak ikertestvéreik, mert innen nézve, emberszemszögből, mind egyformák voltak. 

No mármost az érzés szokott ilyet életfonalakba torkollni, mert mondjuk ki szépen a nevét, nem kenderkócból készült ez a fonál. Szóval az életfonalak megszokták állítani az érzéseket hétköznap is. Fennakadnak szépen, s bizony sok érzés foglyul is esik. Olyan nagyon, hogyha nem születnének új érzések, akkor már nem is lenne nekünk érzésünk. 

A városban az a hír járta, hogy most a hétfőn elakadt érzés nyomorultul küzd kiszakadni a fonálból. Voltak segítők, akik készülődtek őt kiszedni, de azért bíztak az érzésben, az érzés erejében, hogy elhagyja az életfonalak átkos szövevényét. Hisz egy szerelem, egy kikelet idején menni szokott neki. Hétfőn is meg kell tudni adni az esélyt, hogy átlépje a hálókká összefonódott ikertestvérek szorító erejét, kitörjön és más életfonalak között szabadon cikázzon, ahogy egy érzés igazán szereti. 

Nos valóban, a hétfői érzés, azért volt a kikeleti és a szerelmi családfáról érkező, hogy büszkeséggel haladjon ő saját melegségében. Senki őt meg ne törje, erejét el ne vegye, de melegségét tisztelje és ne is kelljen ezért neki magyarázkodnia.

Ez lett volna az arcára írva, ha épp nem belül lett volna mélyen valakiknek.