Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerelem.

Hát ez a szerelem nem volt nagy. Pedig hát a szerelemtől ezt várnád.

Az van, hogy a szerelem attól nő nagyra, ha van. Ha nincs, akkor más nem növeszti meg. Ha kicsit van, akkor nem is van. De nem tudta ezt a mi legényként.

De hogy ne vágjak túl előre a történetben, kell még valamit elmondjak.

Egy szép napon kalapot vett fel Pál, hogy ne legyen a feje fedetlen. Ennél több oka nem volt, mert a nap nem igen sütött erősen, az időjárás sem volt hideg. Szóval Pál szerette a kalapot.

Aztán szeretett ő még sok mindent. Szeretett lenni, csak úgy nézni, csak úgy beszélni, csakúgy ezt is, azt is tenni.

De aztán megingott. Kapott valami szelet hátulról, egyik lábán egyensúlyozott, nem tudott lelépni a földre a másikkal. Billegett így elég sokáig, amikor egyszer csak szembe billegett valaki. Ez a valaki persze nem Pál nemű volt, mert hetero volt Pál. Hosszú hajak, rezgő pillák, remegő ajkak, s lejjebb nem is mennék. Pál megtette ezt.

Úgy érezték, itt a szerelem. De bizony egyszer csak mégis elkezdett fújni a szél, a nap meg égetett. Ezt nem szoktuk szeretni. Ez szokta a sivatagok kialakulását is okozni. A mi két fiatalunknál is lesült valami, pedig korábban inkább elsült. Céda! Mondta Pál Lorkának. Faszkalap! Mondta Lorka. Jobb nem jutott eszébe, pedig tudjuk meg, Pál már rég nem hordott kalapot.