Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy párnácska.

Hát ez a párnácska egyszer csak nagyot sóhajtott. A tollpihék a belsejében ekkor mondanom se kell, mind táncot jártak. Az ijedős tangó lenne talán a jó kifejezés, ha az egymásra tapadásukra gondolunk, de az érzékiségnek itt bizony most nyoma sem volt. A keringő talán jobban hangozna, de az emelkedettség is hiányzott a pihék táncából. Más vidám tánccal már nem is próbálkoznék, gondolom, sejted, milyen okokból.

Szóval az ijedt már csak igaz, a tangó meg talán azért került a mesébe, hogy valami belefeledkezős, halálos érzetek is előjöhessenek.

No most már hogy így tisztáztuk az alaphangulatot, illene szót ejteni a párnácska sóhajtásának okáról is. Ez az, amiről nagyon-nagyon nehéz beszélni. A párnácskákról ugyanis tudvalevő, nagyon könnyen felveszik a rájuk nehezedő súly alakját, pihe-puhaságuk sok mindenkit csábít, így nehéz őróluk úgy igazából tudni, hogy miért is sóhajtanak. 

Talán még néhány külső jegyet nézzünk csak meg, mielőtt a párna belsejében kutakodnánk. A párnácskán apró virágok voltak, nem voltak harsányak, csak olyan kis kedvesek. Ha ráhajtod a fejed, nem a tavaszi mezőre képzeled magad, de azért semmiképp nem azt érzed, hogy hideg falnak mész a ráhajtott fejeddel. Illatát sem érzed a virágoknak, de mégsem bizsergetik az orrod ecetes, lúgos kémiai anyagok szúrós fegyverei. Szóval azért ezt is kell már tisztelni, ne felejtsük értékelni az alapból kellemeset. Azt se felejtsük értékelni, hogy nem elöregedett szivacsmorzsák békétlenkedtek haláluktól félve, akiknek egyébként valami örökké valóságot hirdettek. Hanem egy állat, na azt most ne tisztázzuk, milyen beleegyezéssel, adta oda élete egyik bőrét, hogy a párnácska az lehessen, aki. 

No azért itt most mégis meg kell állni. A külsőből mégiscsak ráláthattunk a belsőre. A most ne tisztázzuk elnyomó ereje bizony nem működik. Párnácska hát ezért sóhajtott. Valami nem volt tisztázva, s biz'a olyan nincs, hogy annak lelki lenyomata nem őrződik meg, bármennyire is a tok, a párnatok, meg az idő rejtegetné. Nem megy bizony.

Amikor éjszakákon át hallasz valami külső hangokat, melyeket a felhasználók adnak ki, sőt még reggel is, s Te meg ott bent valakinek a bőre voltál, aki szintén szívesen volt anno ott ahol, akkor nem megy mindig hangtalannak maradni.

Sok tollacska, sok párnácska dolgozott már így, használták így, s végezte kukában, vagy elvitte először a tollszedő. Sok csendes évüket kellett megélniük. Sóhajtani valami véges tangó némaságában tudtak csak néha.

Na valami ilyesmiért sóhajtott most ez a párnácska, ijedten, a kis demokrata, nem lesz más soha, gondolta.