Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy madárfióka.

Hát ez a madárfióka már nem volt selymes tollazatában, gubancos ármányok tevékenykedtek az ő bőre takarásában. Nem tudta ezt persze a mi madárfiókánk, csak épp nem repült. Ennek viszont minden okát ismerte. Az idő nem volt szép, az anyjáék úgyis hoztak haza mindig valamit, a fészek is túl magasan volt. Minek hát az ember, akarom mondani, fióka életét kockáztatni. Mégis csak nagy hülyeség a természettel szemben. Nem várt esemény lenne ez, nyilván, hisz mindenki kell szeresse, nem támaszthatnak az ő begyesedése kiteljesedése előtt ilyen elvárásokat! Vele szemben!

Szóval egy szép napon, amikor apóka és anyóka lassan verdeső szárnyakkal, kicsit nagyobb köríveket leírva készültek leszállani hozzája, testvérkéi meg valahol elmaradtak, fiókánk erősen csipogni kezdett. Kicsit erőszakosnak is nevezhetjük. Apóka szólt a fiókának, hogy a madártani törvények szerint a rétisasra nem érdemes felhívni a figyelmüket, de a mi fiókánk füle nem tudott elég nyitott lenni. A csőre nagyra nyílva összenyomta azt, ami részleges madármegfigyelésünk hiányosságai miatt, talán ott sem volt, mármint a füle.  Inkább maradjunk tényszerűek. A kommunikáció mindenesetre nem volt rendben, ott megbicsaklott valami!

A rétisas viszont felfigyelt, ez volt a rideg valóság.

Nem szeretünk megfázni, még a lelkünk is rámehet. A rideg valóságban a fióka természetesen testi valójában is ráment. Apóka és anyóka menekült meg. Valami végső záradék következtében történt ez?

A többi fióka hazarepülése után kérdés nem merült fel. Elfoglalták a helyüket és csendben üldögéltek. Megszeppenve dugták szárnyuk alá a tanult módon csőrüket, így nem volt az, ami kommunikációs problémába végződhetne. Meg azt azért jól tudjuk mi is, hogy a legszebb lét a fészek nyugodt állapota. 

Csak nem repülni! - mondta magának másnap az egyik testvérfióka. Apóka és anyóka hármat körözött indulás előtt a fészek körül, hogy a szárnyak hangjaival élesztgesse.