Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mezei táska.

Ez a mezei táska arról volt híres, hogy bandukolt a mezőn és nem tudta senki meglátni az ő telítését, csak a telítettségét látták. Látták, ahogy vándorolt folyamatosan, egész biztos, hogy akkor sem állt meg, amikor nem látta senki. Ez egyszerűen látható volt rajta. Látható volt az is, hogy belsejében mindig van valami, valami titkos, valami édes, valami erőt adó, valami gyógyító, valamikkel volt mindig tele, amik soha nem fogytak ki. Ezek a valamik is pont úgy keveredtek, ahogy az keveredni volt szükséges. Igény szerint, mondanánk mi, a fogyasztókák seregéből.

Hogy szavamat ne felejtsem, egyszer csak találkozott, a masszív fogyasztókák seregéből egy olyan masszív fogyasztókával, aki már masszívan fogyasztani akart. Mezei táska ismerte az ilyen masszívizmust, volt már találkozása ilyenekkel, de mivel ő meg arról volt híres, hogy megállíthatlan és hogy mindig mindenből pont annyija van, mint amennyi épp szükséges, azt gondolhatta teljes megnyugvással (lássuk be, hogy ezzel a múlttal ezért az önbizalmáért nem gondolhatjuk őt nagyképűnek), nem lesz ez kaland! Találkozni masszív fogyasztókával.

Masszív fogyasztókának talpa is bizsergett, mikor meglátta mezei táskát, mit meglátta, megérezte minden porcikájában a telítettség várt pillanatnyi eufóriájához szükséges mezei táskát már önön belsejében. Elöntötte a mámor. Elrepült már gondolatban a sasok fölé, lecsapott onnan mezei táskára. És égetett, és pusztított, és üvöltött! A mámor csak nőtt, nőtt benne! Egyszer egy pillanatra meglátta magánkívüli pillanatában az idő végtelenjében magán kívül, azaz testén kívüli körzetében mezei táskát, amint sétál és halad megszokott ütemében majd mindig is, s a táska nincs lelapulva, sejtetve azt, amit már az elején róla leírtunk. Masszív fogyasztókánk mámora alábbhagyott, mert eszerint soha nem tud lenni testében minden, lesz ami mindig hiányzik neki, mármint nem hiányzott elvileg őneki semmi, de gyakorlatilag igen. Megtudta, a mámora nincs a tetőfokán, azért is tudott egy pillanatra kinézni! Kell lenni mindig valaminek, ami nincs benne, ami nem ő benne van!

Rettentő dühös lett, hogy se mámor tetőfokon, se nincs meg a minden! Fogyasztókánk számlálója leállt, mert nem tudott mit számolni! Megpukkadt!

Ne szépítsük, ronda volt, ahogy elterült és beterített mindent maga körül. Darabjaira hullott és ekkor volt, hogy mezei táska bepillantott táskájába és bizony akkor vette ő meg észre, hogy a táska nagyon hézagos. Szomorkodás vett rajta erőt, elfogyott a régi folytonosság, elhulltak a fákon a levelek, az ágak is vele hulltak, a törzsek megpuhultak, az állatok lefeküdve kérdően, éhesen néztek mezei táskára.

Fogyasztókánk széthullott, rothadó darabjait nem vágyta senki. Mezei táska szomorú tekintetét hordozta úgy körbe, mint eddig lábai tették vele. A tekintete apró részei mozogtak, amint golyók gurulnak tehetetlenül tovább, gördültek innen oda, jutottak tovább, tovább. Mezei táska belseje pedig csak várta, hogy visszaérjenek és oda is bejuthassanak és lábai ettől erőt kaphassanak. 

A szellemvár várhatta egy kicsit.