Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesemosoda.

Hát ez a mesemosoda nem használt semmi habosat, csak lúgozott, lúgozott, miközben még a habokat sem engedte felnőni. Csúnya egy mosoda volt ez. Nem várnád. Mert ha mesemosoda, akkor mégis csak azt gondolnád, hogy legalább a kilincs ezüstből van, vagy rézből. Itt viszont nem volt kilincs se, ajtó se. Be se léptél. Ez a mosoda ott volt mindenhol, nem kellett rá hát ajtó sem, takarítani sem szokták. Csak a mesék lettek takarítva.

Na de, hogy kell ezt elképzelni? Hát pont úgy. Amikor a mosoda takarítja a mesét, akkor leszedi a cifráját, a mélysége kilapul, szétmállik, nem lesz csak valami, ami nem a mesemesemátka, inkább csak az átka. 

Furcsa jószág jött egyszer így szembe. Nem tudott ő semmit a mosodáról, valljuk be a mesékről sem. Nahát így azért nem nehéz gondtalanul élni. Fogta magát ez az árvalányhaj, mert ez volt a becsületes fajtája, és ketté választotta maga előtt az utat. Az út közepéből feltört valami szörnyeteg és üvöltve hadonászott, kiabált is valamit, de árvalányhaj nem értette. Hisz ha értette volna, akkor a mesékről is csak hallott volna valamit. 

Árvalányhaj azért kicsit majdnem megőszült, amikor fényjátékok is előteremtek a szörnyeteg szájából. Sárkány volt ez, épp sárkányfű nélkül. Sárkányfűről tudott árvalányhaj, de sárkányokról, mesékről nem biz’a. 

A sárkány produkálta magát, ahogy az illik, de árvalányhajért azért sokáig nem fárasztotta magát. Letette fejét a nagy kőrengetegre és pihengetett, kifújta magát, szó szerint, befejezte. Szemében nem sok öröm csillámlott, de árvalányhaj sem volt boldog, most már, elnyerte nevének büntetését. Így is maradtak, ebben a nyugalmi állapotban. Ahogy így egymásra nyugodtak, abba is hagyhatnánk.

Csak egy kérdés marad mégis nyitva, hol lehetne a mesemosoda előtti állapotában látni a sárkányt és árvalányhajat, hol láthatnánk ízig-vérig való tekervényeskedéseiket, amint a boldogság csillog a szemükben. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy jegyárus.

Közvetlen volt, szeretett beszélgetni, szeretett eladni. Ha tehette, kiment az utcára, vitt magával egy kávét, cigit, s onnan nézegette a körút forgalmát. Ritkán jöttek be jegyet venni, csak akik nem tudták mi a módi. Jegyet venni neten szokás, nem karcos torkú, ráncos kezű emberkéktől.

A jegyárus képzett volt. Szerette a zenét, a színházat. Maga is szokott néha játszani. Otthon a tükör előtt, vagy épp alvás előtt, gondolatban. Mostanában sokat.

Két tappancs lépett a lábára, ijedten nézett a nadrágjára, mert ráfolyt a kávé. Miközben felrántotta a lábát. Ki hitte volna, hogy a környék kutyája már teljesen elhülyült. Azt sem tudja mit illik. Idáig mindig kivárta a sorát, de most itt illetlenkedik. Csóválta persze a farkát, már hogyne csóválta volna, mert kutyáék pontosan tudják, hogy kell kicsalni a mokkacukrot, ha lehetne a kávéból is. Nevetett a bácsi, amikor meglátta gombszemeinek könyörgését, s befordult a másik kockáért, amit kint hagyott a kistányéron.

Tudjuk persze, hogy kutyát nem illik cukorral etetni, de az sem illik, ha idős bácsikáknak egyedül kell élni. A kettő között csak látszólag nincs összefüggés, pedig elég sok. Ha élsz majd egyedül, megtudod mit jelent élőlényeket magadhoz szoktatni.

De nem is itt van ám a lényeg. A mese nem erről szól. A mese arról szól, ami utána történt.

Két közeli templom harangja szólalt meg egyszerre. A kutya farkát behúzva furakodott mögé, igazából az iroda belsejéig szeretett volna eljutni. Azt azért kellene most hagynia? Mégis mi van itt a fegyelemmel? Mármint ami az állatok és az emberek tisztességes együttélését illeti. Csak nem fog a kutya után takarítani, ez már csak nem az ő dolga? Tisztességes közfoglalkoztatott ő. 

Belerúgott egy jelzésértékűt a fenekébe, menj innen, mondta oda, nem is hangosan, olyan sok energiát csak nem pazarol rá.

Elnyomta a cigit. Bement, egész nap nem jött hozzá senki jegyet venni, úgy zárta este az ajtót, hogy a villanyt elfelejtette hátul lekapcsolni.

Másnap lehetett a Jucika mérges, aki rózsaszín körömlakkos kezével kicsit több jegyet szokott eladni.

Élve eltemet

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy menet.

Hát ez a menet mehetett volna körbe is, hátra is, de előre volt mégiscsak tisztességes. Sok hajadonfőtt menetelő kereste az előrét, ami nehéz volt. Lehet menni a másik háta után, vigyázva, hogy ne tapossanak a sarkára. Lehet nézni a vállak között, ha vannak ingójárásúak. Márpedig azok mindig vannak. A menetekben is.

Szóval tisztességes menetelők voltak ezek. Birkanyájszerűen néztek. A dühöket elvesztették, vagy eladták, de valamit azért mégiscsak hoztak. Hozta a lábuk, az eszük, a szívük. Ők meg hoztak valamit magukban. Néhány csepp kurázsit, néhány csepp együttérzést, néhány csepp hitet.

De ne szaladjunk annyira előre.

Volt ott egy nénike. Nénikék már nem kendőben, de azért most is sokszor bottal járnak. Megbotlott mégis, nem a botjában, inkább a tekintetében. Elhitte, hogy itt a helye.

Itt a helye, mert sokat olvasott, látott. És nézett internetet. Jól tudta mit kell keresni és jól tudta, miért kell keresni. Tartott tanmeséket, életmeséket a boltban, a hentesnél, a postán. De nem nagyon hallgatta meg senki. Utána visszament haza, s kereste a googlen, ami nem volt meg kint. Ez őt egyszerűen csak úgy, googliztatta. Sokszor érezte, hogy nem ő googlizik, de a google nénikézik. Szórakoztatja, megköti őt. Nem tudott leszokni.

Eljött most tüntetni is, mert itt sincs kívül. Benne van a menetben. Ki tudja meddig. Talán holnap már nem is lehet menet, s talán már holnap ő sincs. Szóval ezért hitte azt, hogy itt a helye. De tévedett.

Valami furcsa repült fel, vitt valami feliratot, azt is nézte a nénike. Nézett felfelé, de elolvasni nem tudta. Viszont megszédült.

Botja körül billegett, fejét alig tudta tartani, mindenhonnan képek jöttek felé. Oldalt, a menet mellett, a közömbös járdán kisgyerekekkel álldogáltak családapák és családanyák és viccelődve nézték a fagyi gombócaikon túlról a néni remegő alakját, amint próbált haladni belül a menetben.

Megbotlott, akárhogy is vesszük. A jövő a járdán haladt.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szombat délután.

Hát ez a szombat délután pont úgy futott bele a hétvégébe, mint az ilyenkor lenni szokott. Már elkezdődött, még van is hátra, de azért láss csudát, ritkán van az úgy, hogy szombat délutánként tudod, hogy már a feléhez közelítesz. Nem volt ez most se másként. Csak jött ám akkor valami.

Hogy azt is elmondjam, mert már miért ne, jó volt az idő. A nap sütött, kellemesen, nem volt túláradó, de kellemesen fényes. Nem volt semmi kiszáradva, s még nem is borultak fátylaikba, téli pihenéshez készülődve. Sikerült beérjenek a nyár közepébe. A virágzó életük közepébe.

Így volt most valahogy mindennel. A nővel, aki sütkérezett, a hétvégével, aki töltekezett.

Ahogy ők most egymásra találtak, ritka pillanat volt. Kevés madár cserélt volna velük, persze ők enélkül is jól szárnyaltak. 

Megérkezett viszont bizony abban a pillanatban egy kopp, valami értelmezhetetlen falon. A töltekező szombat délutánba benyúlt valami szomorú hang. Hol vagyok?, kérdezte magát a szombat délután. A nő is felütötte a fejét, valami kúszás, surrogás lehetett, de más nem volt körülötte. Kúszás, surrogás már mi azért jól tudjuk, nem szokott jönni magától. NEM! Mondta ki magában a nő, lehajtotta a fejét és a szombat délután pedig megállt.

Megállt, de csak úgy tudott megállni, hogy észrevétlenné vált haladása, azaz haladt ő, de nem volt látható, tehát mi nyugodtan mondhatjuk, bizony megállt.

Szóval ahogy így állt, állt az idő, mint vándorlegény vándorbotján, úgy támaszkodott valami biztosra. Nincs mit tenni-venni, nincs mit gondolkodni, elhangzott itt valahol a mindenség mögött, amit mindenki hallott, egy NEM. 

A nő megfordult tengelye körül, telefonért nyúlt és elkezdte írni is: "Nem..."

Az idő elindult, újraszámolta magát. Mit magát, a nő is újra számított.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mezei táska.

Ez a mezei táska arról volt híres, hogy bandukolt a mezőn és nem tudta senki meglátni az ő telítését, csak a telítettségét látták. Látták, ahogy vándorolt folyamatosan, egész biztos, hogy akkor sem állt meg, amikor nem látta senki. Ez egyszerűen látható volt rajta. Látható volt az is, hogy belsejében mindig van valami, valami titkos, valami édes, valami erőt adó, valami gyógyító, valamikkel volt mindig tele, amik soha nem fogytak ki. Ezek a valamik is pont úgy keveredtek, ahogy az keveredni volt szükséges. Igény szerint, mondanánk mi, a fogyasztókák seregéből.

Hogy szavamat ne felejtsem, egyszer csak találkozott, a masszív fogyasztókák seregéből egy olyan masszív fogyasztókával, aki már masszívan fogyasztani akart. Mezei táska ismerte az ilyen masszívizmust, volt már találkozása ilyenekkel, de mivel ő meg arról volt híres, hogy megállíthatlan és hogy mindig mindenből pont annyija van, mint amennyi épp szükséges, azt gondolhatta teljes megnyugvással (lássuk be, hogy ezzel a múlttal ezért az önbizalmáért nem gondolhatjuk őt nagyképűnek), nem lesz ez kaland! Találkozni masszív fogyasztókával.

Masszív fogyasztókának talpa is bizsergett, mikor meglátta mezei táskát, mit meglátta, megérezte minden porcikájában a telítettség várt pillanatnyi eufóriájához szükséges mezei táskát már önön belsejében. Elöntötte a mámor. Elrepült már gondolatban a sasok fölé, lecsapott onnan mezei táskára. És égetett, és pusztított, és üvöltött! A mámor csak nőtt, nőtt benne! Egyszer egy pillanatra meglátta magánkívüli pillanatában az idő végtelenjében magán kívül, azaz testén kívüli körzetében mezei táskát, amint sétál és halad megszokott ütemében majd mindig is, s a táska nincs lelapulva, sejtetve azt, amit már az elején róla leírtunk. Masszív fogyasztókánk mámora alábbhagyott, mert eszerint soha nem tud lenni testében minden, lesz ami mindig hiányzik neki, mármint nem hiányzott elvileg őneki semmi, de gyakorlatilag igen. Megtudta, a mámora nincs a tetőfokán, azért is tudott egy pillanatra kinézni! Kell lenni mindig valaminek, ami nincs benne, ami nem ő benne van!

Rettentő dühös lett, hogy se mámor tetőfokon, se nincs meg a minden! Fogyasztókánk számlálója leállt, mert nem tudott mit számolni! Megpukkadt!

Ne szépítsük, ronda volt, ahogy elterült és beterített mindent maga körül. Darabjaira hullott és ekkor volt, hogy mezei táska bepillantott táskájába és bizony akkor vette ő meg észre, hogy a táska nagyon hézagos. Szomorkodás vett rajta erőt, elfogyott a régi folytonosság, elhulltak a fákon a levelek, az ágak is vele hulltak, a törzsek megpuhultak, az állatok lefeküdve kérdően, éhesen néztek mezei táskára.

Fogyasztókánk széthullott, rothadó darabjait nem vágyta senki. Mezei táska szomorú tekintetét hordozta úgy körbe, mint eddig lábai tették vele. A tekintete apró részei mozogtak, amint golyók gurulnak tehetetlenül tovább, gördültek innen oda, jutottak tovább, tovább. Mezei táska belseje pedig csak várta, hogy visszaérjenek és oda is bejuthassanak és lábai ettől erőt kaphassanak. 

A szellemvár várhatta egy kicsit.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy vezír, aki napra szaladt.

Napra szaladni nem annyit tesz, hogy a kertbe kiment. Napra futni egy a repüléssel a napra. Ezt nem mindenki tudja megtenni, talán te sem, én sem. De a mese a vezírről szól.

Ez a vezír deli legény volt már kis kora óta, sok árkot-bokrot megcsörrentett, még ott is járt, ahol nem nagyon kellett volna. De hát vezíreknek már kiskorukban sem hatásos a szabályállítás. 

Édesanyja sokat mondta Neki, hogy "na ez már sok, állj le fiam", de a vezír csak meghallgatta, megszeretgette édesanyját, de közben titokban már akkor is odavágyott.

Szívének titka addig lehetett rejtve, míg nem lett szerelmes. Szerelme sem volt mindennapi, napba vágyó vezírünknek. Elszerelmesedése óta minden reggel, amikor felkelt, az ágy úgy rúgta ki, hogy nem is kellett magát indítványozni. Korábban voltak azért olyan elfoglaltságok, amiket próbált magának indítványozgatni, terelgetni, hogy meglegyen, de csak ilyen-olyan balsikerekkel mentek biz'a.

Most hívta az élet, ezért rúgta az ágy.

"Na, lehetnél az én paripám!" - mondta ez a már nagykorú, de mégis álmatag lelkű ifjú. "Csak hová is mehetne az én szegény fejem, amikor boldogságomban mindent szeretnék, s még ez sincs, és az sincs meg!" Szép szerelme csitítgatta, hogy itt vagyunk ketten egymásnak, de a fiú csak azt érezte, hogy vinnie kell a lányt magával.

"Hol tudják ők megtalálni az utat, ami a naphoz vezet?" - rágta, rágta ezt a kérdést, mint a diófán a dió friss belsejét, régen.

Egyszer csak nagy ötlete támadt. Elindult, illetve indultak úgy, hogy egyik sem tudta hol az út, csak figyeltek, majd csak lesz valami jel. Közben csatangoltak, bukdácsoltak, nevetgéltek, biz'a még néha szerelmeskedtek is. Ha megéheztek, ettek, ha szomjasak volta ittak, s így tovább... Meg is volt a boldogság! Már jó pár nap eltelt így, amikor egyszer tűzhöz ültek. Szemükben fény játszott, kint már csak a hold hegedült, sápadtan.

Felnéztek a nap híján a holdra. Az sem tűnt nagyon közelinek, és ebbe bele tudtak nézni. Fázósan húzták össze magukon a takarót, nem érezték, hogy panaszkodni kellene emiatt.

Semmi miatt nem kellett panaszkodni, semmi nem hiányzott. 

Belenéztek egymás szemébe, s az íriszek körül látták a vonalakat. A naputak vonalait.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy kerekség. Ez a kerekség attól maradt kerek, hogy béke volt benne.

A béke persze nem kicsírázott egyszer, majd gondosan locsolgatták, aztán jól megnőtt és most már fáradozás nélkül mindenhol ott van. A kerekség, attól volt kerek, hogy értelem és szabadság volt a világában.

Értetted, hogy miért nyílik ki a következő kapu, értetted, hogy miért záródik. Értetted, hogy miért kell visszamenni, mikor lehet előre lépni, és az oldallépések ritmusára se kellett különösen odafigyelni. Szabad volt. Alapvetően szabad volt gondolkodni, lehetett figyelni, beszélni, kimondani. Voltak itt sírások és bizony időnként jajveszékelések is. De a hullámvölgy gödre nem a büntetőbrigád üzenete volt, hanem csak az időnként szokásos és a szükségszerű. A gödörnek mindig volt másik oldala. Egyik oldalt becsúsztak a gödörbe, de a kerekség lakói keresték a másik oldalt.

No, most egy szép napon valaki nem találta. Olyan hosszan volt ott, hogy már elfelejtette, hogy került oda. Márpedig, ha elfelejtette, akkor nem is tudta minek kell keresni a gyógyulását. Így hát csak ült a "nesze semmi, ez az élet" arckifejezéssel.

Kerekségnek már terhes volt, hogy van valaki benne, aki tartósan egy irányba nehézkedik. Talán mert kellett volna másnak is az a hely. Kerekség gondolta, kerekségem lényege, hogy folyamatról folyamatra haladjunk, a ma még nem előzte meg a holnapot, tehát kerekségem teljes tudatában kell magamat megőrizzem, időt kell adni, érlelni kell engedni. 

Kerekségről azt azért tudni kell, hogy már öreg volt. Nehezen tudnánk megmondani, mióta volt ilyen szép kerek, de most azért kezdett kicsit a felületen horpadozni. Bent az az egy a gödörben olyan nehéz volt, hogy szívta befelé a kerekség felületét. Kerekség a felszínen nem feszíthetett, hiszen ez nem az ő műfaja. Ha ott feszített volna, rég lufi világnak hívnánk.

Szóval belső munka kell ahhoz, hogy kívül a felület kellemes simogatásként hullámozhasson. A belső munka pedig hát idő kérdése. Kerekség lakói tudták ezt. Kerekség lakói ugye egyek voltak kerekséggel, azaz kerekség volt egy kerekség lakóival. Na szóval ott volt minden mindenben, senki nem külön, de ez az egy mégis egy volt, és befeneklett. 

Ilyen ugye normálisan nincs, nem is lehet. De most mégis volt. Logikáját, természetét nem keressük, a kérdés kerekségben az volt, mi a válasz.

Vártak, vártak. A horpasztó erő már láthatóvá vált egy két horpadásban is. Kerekség lakói azt gondolták, ők bizony már másik lakcímre költöztek, észre kellett volna bizony venni. Aztán a horpadásokban megjelent egy kis szakadás is. Na jó, ez már az erózió kezdete, itt most már bármi bejöhet, nem tudjuk a külszínen megdolgozni, mint régen. Bemegy most már minden, rögtön mélyre.

Kerekség maga sem gondolta, de ami bement rögtön mélyre, az pont a leggödrösebb, legnehezebb részhez jutott el, rövid úton. Na, akkor a gödörlakó kapott egy olyan lórugást szegényke, hogy mindenre emlékezett a csúszás mikéntjével kapcsolatban, s így már tudta mi lehet az ellenszer, ezeket követve sétált biz'a ki, a gödör másik oldalán. Mert nem volt ő buta.

Itt a vége, fuss el véle!

De egyet elfelejtetettem még mondani! Kerekségben nemcsak az értelem és a szabadság lakott, de volt ott szeretet is. Ezért volt az, hogy a gödörből kiszaladót nem horpadt arcok várták, de kerek ölelések.

Hát lett is kerekségben olyan kerekség, hogy az öreg kerekség újraszületett.

Na, most fuss el véle!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy elvált nő. Nem egy volt, de ő egy volt a sok közül.

Nehezen tapintható volt rajta ez az állapot, mégis ott volt körülötte, mindenki tudta róla, az is, aki most látta először. Nehéz azt leírni, mi volt a jel, ami ezt az állapotot átadta, nem is erről szól ez a mese.

Egyszer ez az egy elvált nő gondolt magában valamit. Azt gondolta mivel volt ideje unásig, hogy felveszi a nem elvált nők akaratát. De mivel maga sem tudta mi az egyiké és mi a másiké, ezért mondom, hogy volt ideje unásig, mert először meg kellett keresnie magában mit is akar, mit is kell tenni ehhez.

Felütött közben egy tojást. Nézte, hogy válik szét a fehérje és a sárgája. A sárgája majdnem megsebződött a kemény meszes héjtól, miközben hagyta, hogy a gravitáció leszívja a kocsonyás fehérje tapadós voltát. Felütött még egyet, mert süteményt sütött. Azt is gondolta tapasztalt árva fejével, hogy nagy tervekhez kell az a bizonyos muníció, aminek nem muszáj hamubasült, száraz tésztának lenni, de lehet esetleg valami ínycsiklandozó, édes emléket maga után hagyó étek is. Talán jobban jár vele. Már különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy a nem elvált nők akaratának megízlelésére áhítozott.

No megint elkavarodtunk az apró részletekben, de hát tudjuk, hogy rendszerint itten van a lényeg. Szóval, ahogy a tojás válását nézte, s közben már az édes ízekre is mert gondolni, még egyet toppantott is a lábával. Mert kellett, úgy érezte. Ahhoz a részhez jutott gondolatban, hogy fel is kell majd verni a tojást, mielőtt összekeveri a szilárd anyaggal. Nem akarta szegény lelke bántani a sárgáját, mert kicsit magát is látta benne. De toppantott már a saját hülyeségén, hogy mégsem kéne már megint magát akadályozni a várva várt édes süteményélmény elérésében. Csak nem lesz olyan hülye, hogy a süteményevéskor a sárgája feltrancsírozása veszi el majd az élmény átmelegítő, legalábbis langyosító, de tuti ellazító hatását. 

Meggondolta még a habverő előrángatását a fiókból. Megmosta előbb a kezét a tojás maszatjától, húzta az időt. Miért kell magunkat azért feltrancsírozni, hogy szilárd anyagokat befogadjunk? Nincs erre válasz. Legalábbis nem talált most a bús fejével. Olyan valami szorította a szívét, aminek megvolt már a rég megszokott helye, beazonosíthatóan ott és úgy jelentkezett be, ahogy máskor is. Gyakorlatilag az elvált nő dilemmájában hánykolódott,  pedig amit szeretett volna a süteménnyel előkészíteni, az a kapcsolatban élő nő szabadságának érzetét megkóstolni valami fiktív módon. Ehelyett becsúszott abba az állapotba, amikor dühös ostorszíj surrogásokat érzett magán, de érezte az ostor nyelének puha, tenyérbe mászó ívét is.

Megtörölte homlokát, kinézett az ablakon. Felvillant előtte egy gyerekkori kép, amikor a tyúk alól kiszedte a tojást és az még meleg volt. Felhőtlen élmény volt egy meleg tojást tartani a kezében. Akkor még annyira nem azon gondolkodott, hogy mi az feltrancsírozódni és rmiért válik el a fehérje és a sárgája, egyszerűen csak a születés élménye hatott rá, ahogy a kiscsibék az ilyen tojásokból kibújnak.

Ők meg a meszes héjat törik szerte szét, gondolta magában, s kivette a habverőt. 

A fiókot szelíden tolta vissza.

Egyszer volt, hol nem volt, minek is pazaroljam sokat a szókincsem, volt egy kis manócska.

Hát ez a kis manócska elunta már a sok várakozást, amit mindig kellett tennie, mielőtt előjöhetett, mert bizony a mai gyerekek és tegyük hozzá hát a mai felnőttekkel sem jobb a helyzet, nagyon nehezen nyitogatják meg a kis szívüket, hogy beengedjék a csodákat. Szóval ez a manócska úgy gondolta nem várja már ki, hogy a kiscsalád mikor jut végre nyugvópontra a vacsora utáni bezzegekkel, mert a közbenieket sem hagyták még abba. Szóval ezen a fáradt péntek este, úgy gondolta, szét néz kicsit a föld másik fertályán is. Miért kéne mindig a ház legrendezetlenebb zugában őrködnie, vigyáznia a szeretetlángot, amit olyan nagyon nehéz megtartani, de azért egy pillanat alatt úgysem alszik ki. Most arrébb áll, megnézi a kutyust, hogy áll ő ilyenkor a világ dolgaival, tud-e ott elillantani egy olyan pillanatot, ami után buksi feje nyugodtan tevődik le a szokott kis helyére.

No mármost ezzel a manóval az volt a gond, hogy olyan nagyon szolgálta a ház vezető gazdijait, hogy azt sem tudta, hol lakik a kutyus. A kutyus rohangált ugyan mindig körbe a házon, de a mi manócskánk annyira figyelt idáig az ő fő pártfogoltjaira, hogy bizony nehezen tudta a kutyus szokásait követni. Azt tudta, hogy a kutyaházat nem szereti. Szabad lelkületű volt ez a kutyus. Rohangászott még a bogarak után is, minden zajt követett és mindenre figyelt, kiszagolta még azt is, ha egy-két manócska röppent a tuják magasságában. Mert azért persze a mi manócskánk is tartozott egy manótársadalomhoz, akivel itt-ott, amikor éjszaka lehetett erre figyelni, összetalálkozhattak és átadhatták egymásnak azt a sok-sok energiát, erőt, amit begyűjtöttek, vagy épp elvesztettek valahol.

Szavamat ne felejtsem, tehát manócska idő előtt, mélyalvás előtt akart most kilépni az emberek nehéz levegőjű estéjéből, mert szükséges volt az idő előtti erőgyűjtés. A kutyusnál gondolt most egy kicsit ott lenni, akire még rá kellett figyelnie, hol is lehet. Persze a kutyus is mindig figyelt, így most is érzett valamit, remegett is nemcsak az orra, de még a farka is. Ugatott is hirtelen. Így ugye manócskánknak könnyű dolga volt és már bent is volt a füle lyukában. Először kiugrott, mert nem volt a kutyus füle olyan tiszta, mint az embergyerekek fülpiszkával tisztára csaknem sterilizált kis járatai. De aztán kifújta a levegőt, s visszasettenkedett. Eközben a kutyus először csak mozgatta fejecskéjét, aztán némán megmerevedett, azaz elcsendesedett. Elernyedt és álmodozott már nyitott szemmel is. Azt persze csak ő tudja miről, meg a manócska talán, de ő ugye mindig diszkrét, mi meg ehhez tudatlanok vagyunk magunk képességeit felhasználva elmesélni. 

Az lett a vége, hogy a kutyus elfeküdt, a cseresznyefa alatti párnásabb részen,  most már tudjuk, az az ő éjszakai nyugvó helye. A manócska pedig olyan üzenetet kapott valahonnan, hogy majdnem dalra fakadt a kiskutya fülében. Az üzenet nem tudjuk honnan jött, mert a manócska még nekünk sem mesélte el, mint mondtam nem beszédes. Összeszedte magát ezután a kaland után, s visszasomfordált fő szolgálati helyére, ahol épp anya volt már lemerevedve és elcsendesedve, amint letette a telefont. A kisfiúk a lábai előtt feküdtek a padlón, és semmilyen testrészük nem tudott nyugodtan maradni. Anyának nem voltak ötletei az elcsendesítésre, maga elé nézett. A kisfiúkból nem látott sokat, ködös volt a szeme. Manócska talán még behozott valamit a kutyus illatából, mármint nem azt, melyet a fülében szerzett, mert egyszercsak, még mielőtt manócska közel ért hozzá, valami nagyon erős hűségérzet fogta el az anyát. Az, amikor az egész világnak rendeli magát alá az emberi lélek, mert szeretne valami nagyon nagy békét, s azt gondolja, hogy az ő világbéke érzése elnyomhatatlan, szét fog áradni, nincs ember, aki azt visszaveri. Anyuka szeme párás lett újra, nagy erővel felemelte fiait, magához szorította őket, s a kisfiúk úgy ernyedtek el karjaiban, mint buksi már egy ideje, a cseresznyefa alatt.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy alátámaszték, vagy mondhatjuk hosszabban, tartószerkezet. 

Hát egyszer ez az alátámaszték, gondolt egyet és kikandikált a terhe alól, és meg is mozgatta az alsó porcikáit, csak úgy belül persze, mert különben esett volna minden le. Belső köröket tett, hajladozott, itt-ott meg is paskolta gondolatban magát. Kis frissítést végzett, mert már olyannyira elgémberedett, hogy félő volt, pattanás fog bekövetkezni. Azazhogy elpattan benne valami, s nem tudja tartószerkezetét garantálni. 

Nem sok alkalommal esett ez neki ennyire jól, mint most. Néhányszor meg kell ezt csinálnia, különösen amikor a levegő szárazabb, vagy nedvesebb lesz, s ez mindig jól jön ilyenkor, de most valamiért különösen jó volt.

Attól esett olyan különösen jól, hogy most először kikandikált közben a másik tartószerkezetre. Az az igazság, hogy alapvetően szégyellős volt a mi kis szerkezetünk. Apró lénye úgy bújt meg a garázsban, hogy kevés szú akart még idáig belemászni. Nem szégyenlőssége segített persze a szút elkerülni, de hát a szégyenlősséget nem is választja az ember. Most viszont választott, nem volt szégyellős. Miközben a frissítő belső körzéseket végezte, apró körkörös hullámokat bocsájtott ki magából, melyek piszok módon épp elérték a másik rezgéseit. Keletkezett egy kis befelé nőtt pukli, mint egy kis belső sérülés a legkülső vonalon, de még ez sem okozott benne megállási kényszert. Épp csak lassította kicsit a köröket, mert annyira figyelt, a “na most mi lesz”-re.   

Na hát aztán az lett, hogy a másik tartószerkezet nem gondolta ezért felébredezni. Mintha mi sem történt volna, szépen tartott tovább. Na hátha ennyi, akkor nincs is itt semmi gond, s újra visszatért önmagára figyelni, de piszok módon a körei maradtak. 

Nos, a mi alátámasztékunk kiterjedt körzései és bizony aztán csak elinduló egymásra reagálásaik is szépen haladtak. Kezdett valami erősödni a köztük lévő hullámokban, ennek az erőnek a változása nagyjából a lajhárékkal azonos sebességűnek mondható, ezért nem mesélem el a részleteket. Ám az a lépés csak ide tartozik, amikor egyszer csak egy harmadik tartószerkezet megadta magát, szívóssága, rugalmassága nem volt tovább tartható, s bizony elpattant benne az a bizonyos, a húr. Megijedt a mi két kis tartószerkezetünk, mert levetítették maguknak a képet, hogy bizony ennyi az élet értelme. Látták, ahogy a kis harmadik utolsó sóhajával még valamit elengedett a terhein kívül. Pontosabban nem látták, csak értették. Kaptak egy-két hullámot onnan is. A mi kis tartószerkezetünk átvett a hullámból valamit, hisz az bizony nagyon kétségbeesve menekült be az ő köreibe. Befogadta, mert értette, hogy ez az a bizonyos, a tiszteletkör. Nincs itt más, aki felveheti, övé most ez az erő. Kihúzta magát.  

A másik tartószerkezet odasomfordált hozzá, ahogyan az persze a hullámmozgásban elképzelhető, de annál már mindenképp jóval gyakorlottabban, mint amikor azt a mi kis alátámasztékunk először próbálta. Odalapította az ő kis hullámvonalait. Csak gyorsított felvételen lett volna látható a mozgás, annyira lassan simította végig. 

Azért a mi külső szemlélődésünk szerint odabújás volt ez bizony.