Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szombat délután.

Hát ez a szombat délután pont úgy futott bele a hétvégébe, mint az ilyenkor lenni szokott. Már elkezdődött, még van is hátra, de azért láss csudát, ritkán van az úgy, hogy szombat délutánként tudod, hogy már a feléhez közelítesz. Nem volt ez most se másként. Csak jött ám akkor valami.

Hogy azt is elmondjam, mert már miért ne, jó volt az idő. A nap sütött, kellemesen, nem volt túláradó, de kellemesen fényes. Nem volt semmi kiszáradva, s még nem is borultak fátylaikba, téli pihenéshez készülődve. Sikerült beérjenek a nyár közepébe. A virágzó életük közepébe.

Így volt most valahogy mindennel. A nővel, aki sütkérezett, a hétvégével, aki töltekezett.

Ahogy ők most egymásra találtak, ritka pillanat volt. Kevés madár cserélt volna velük, persze ők enélkül is jól szárnyaltak. 

Megérkezett viszont bizony abban a pillanatban egy kopp, valami értelmezhetetlen falon. A töltekező szombat délutánba benyúlt valami szomorú hang. Hol vagyok?, kérdezte magát a szombat délután. A nő is felütötte a fejét, valami kúszás, surrogás lehetett, de más nem volt körülötte. Kúszás, surrogás már mi azért jól tudjuk, nem szokott jönni magától. NEM! Mondta ki magában a nő, lehajtotta a fejét és a szombat délután pedig megállt.

Megállt, de csak úgy tudott megállni, hogy észrevétlenné vált haladása, azaz haladt ő, de nem volt látható, tehát mi nyugodtan mondhatjuk, bizony megállt.

Szóval ahogy így állt, állt az idő, mint vándorlegény vándorbotján, úgy támaszkodott valami biztosra. Nincs mit tenni-venni, nincs mit gondolkodni, elhangzott itt valahol a mindenség mögött, amit mindenki hallott, egy NEM. 

A nő megfordult tengelye körül, telefonért nyúlt és elkezdte írni is: "Nem..."

Az idő elindult, újraszámolta magát. Mit magát, a nő is újra számított.